- Meseszerű történet. A karrierjét, tudjuk, popslágerekkel kezdte: többek között Whitney Houstonnak és Liza Minellinek írt dalokat. Miért kezdett el musicaleket írni?

- Rengeteg dalt írtam a pályám elején. Képzelje el, hogy csak a ’80-as években közel 400 lemezem jelent meg. Szinte minden olyan előadóval dolgoztam, akivel akartam. De mivel én magam nem énekelek, és mert ebben a világban a legtöbb, amit elérhetek, az az, hogy egy-két dalt írok egy-egy énekesnek, egy pont után már nem elégített ki. Többet akartam. Írhattam volna betétdalokat filmekhez, de ez sem lett volna igazán továbblépés. Nagyon vonzott a színház világa, ezért döntöttem a musical-írás mellett. Egyszerre huszonöt dalt írhattam, hangszerelhettem, és jelenhetett meg lemezen. Megmaradhattam a popzene stílusánál, és mégis a saját utamat járhattam. A Jekyll&Hyde volt az első munkám - hihetetlen sikere lett az egész világon. Nemsokára filmet is készítenek belőle. Azt követte a Victor/Victoria, A Vörös Pimpernel, A polgárháború, a Dracula – egytől-egyig sikeres produkciók.

- És egytől-egyig világhírű és klasszikus irodalmi művek, illetve meghatározó történelmi események. Miért választ mindig klasszikusokat?

- Természetesen azért, mert ezek a művek egytől-egyig fantasztikus történetek. Annyira gazdagok érzelmekben és kalandban, cselekményben, hogy könnyű zenét szerezni hozzájuk. Rudolf történetével először a főiskolán találkoztam. Ahol történelmet hallgattam, sok más tárgy mellett, és így került a kezembe Frederick Morton könyve, a The Nervous Splendour. A könyv Rudolf herceg és Vetsera Mária kapcsolatáról, a 19. század végi bécsi életről szólt, és fantasztikus történetnek tartottam. Mindig is úgy éreztem, hogy nagyszerű musicalt lehetne írni belőle. Mindez persze évekkel a Jekyll&Hyde megszületése és sikere előtt volt. Amikor Bécsben jártam a Jekyll&Hyde ottani produkcióját megnézni, a társulat akkori vezetője megkérdezte tőle, mit szeretnék ezután feldolgozni. Azt válaszoltam, hogy van egy csodálatos bécsi történet, Rudolf és Mária tragikus kapcsolatáról, erről szeretnék musicalt írni. Elmondtam, hogy olvastam ezt a remek könyvet, és hogy ebből jó musicalt lehetne írni. Néhány hónappal később felhívott, mialatt a stúdióban dolgoztam az egyik lemezemen, és gratulált nekem: megvette a jogokat a darabhoz. Ez a Rudolf musical története…

- Önről köztudott, hogy rengeteg egyszerre futó projektje van, több musicaljét játsszák szerte a világon. És persze rengeteg musicalt is írt. Hogyan tudja nem ismételni önmagát?

- Nos, ez talán különösen hangozhat, de minél több munkán, projekten dolgozom egyszerre, annál frissebb vagyok. Ha például reggel egy jazzdallamon dolgozom a zongoránál, délután egy musicalen, este pedig megint egy jazzen, akkor új zenei ötletek jutnak eszembe. A változatosság, a munkáim sokszínűsége segít abban, hogy ne ismételjem önmagam. Tudja, vannak olyan zeneszerző barátaim, akik mindig csak egy-egy dologra koncentrálnak, és mindig arról panaszkodnak, hogy nem jut eszükbe semmi új. Nekem szerencsére nincs ilyen gondom.

- Ön szerint mi a legnagyobb különbség az amerikai és az európai musical-produkciók között?

- Európa jobban kedveli a melódiát. Az európaiak emberek számára fontos, hogy a dúdolhassák, közel érezzék magukhoz, szeressék a dallamot. A New York-i színházak nagy része ezzel szemben mostanra már annyira ezoterikussá vált, és annyira eltávolodott a valódi zenétől, ami a Broadway-t létrehozta, hogy már nem lehet igazi melódiát találni a Broadway-n. Ez különösen a most futó show-kra igaz. Sőt, az egyik legnagyobb Broadway-musicaleket megjelentető lemezkiadó is megszűnt, kivonult az üzletből.

- Tehát a Broadway haldoklik? Pedig azt gondolnánk, hogy az utóbbi évtizedben a musical reneszánszát éljük.

- Azt természetesen nem állítom, hogy a Brodway haldoklik. De erősen átalakul. Egy nagy körforgás részeként. Az a reneszánsz, amit említ, kizárólag egy embernek: Andrew Loyd Webbernek köszönhető. Az ő musicaljei nyitották meg a világot. Az én műveimet nem játszanák most Koreában és Japánban, ha ő nincs. A Macskák, az Evita, a Jézus Krisztus Szupersztár, az Operaház fantomja megváltoztatták a nyolcvanas évek közepén a világ színházait. Bár ő ezt nem ismeri el, én úgy vélem, minden egyedül az ő érdeme. Sőt, az amerikai színházakat, utazótársulatokat is megmentette, miután azok gyakorlatilag haldokoltak a nyolcvanas évek közepén. A fantom sikere megmentette a színházakat, mert Webber musicaljeire mindenki kíváncsi volt, garantálta a nézők tömegeit.

- Jelenleg min dolgozik?

- A Cyrano című darabomat idén ősszel mutatják be Londonban, a Havannát pedig jövőre, Amerikában. Jackkel (a Rudolf szövegírója) írtunk egy darabot Waiting for the Moon címmel F.Scott Fitzgerald és Zelda Fitzgerald életéről, amely tavaly olyan sikeres volt, hogy idén is bemutatják Amerikában. Európában is rengeteg egyszerre futó projektem van. Még soha nem volt annyi bemutatóm, mint az elkövetkező három évben.

- F.Scott Fitzgerald, Rudolf…Az Ön musicaljeinek a története általában igen komor. Hogyan tudja feloldani ezt a sötétséget?

- Nos, valóban nem lehet F.Scott és Zelda Fitzgeraldot teljesen élethűen ábrázolni a musicalben, mert az túlságosan nyomasztó lenne. Rudolf történetében sokat számít az, hogy a halála és a szerelme Máriával nagyon romantikus, és persze egy évszázaddal ezelőtt történt. Több mint száz évvel később bennünket már sokkal inkább a romantikus elemek hangulata ragadnak meg ebből a tragikus szerelemből – a romantikát, a nagy, tragikus érzelmeket látjuk meg Rudolf életében. Mi legalábbis ezt hallottuk a mű megírása közben; a többit döntsék el a budapesti nézők.